*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64932 *** NAGY BALOGH JÃNOS ÉLETE ÉS MÅ°VÉSZETE (1874–1919) EGY ISMERETLENÃœL ÉLT FESTÅ EMLÉKKÖNYVE 16 KÉPES MELLÉKLETTEL ÉS 13 SZÖVEGBE NYOMOTT RAJZZAL SZERKESZTETTE ELEK ARTÚR BUDAPEST, AMICUS KIADÃSA, 1922 EZEN KÖNYV PÃPAI ERNÅ MÅ°INTÉZETÉBEN, 500 SZÃMOZOTT PÉLDÃNYBAN KÉSZÃœLT TARTALOMJEGYZÉK Petrovics Elek: ElÅ‘szó 9 Elek Artúr: Nagy Balogh János élete és művészete 11 Bálint JenÅ‘: Nagy Balogh János az ember 46 A KÉPES MELLÉKLETEK JEGYZÉKE 1. Önarckép. (Ceruzarajz.) Bálint JenÅ‘ tulajdona 4 2. Kubikosok. (Tusrajz.) A Szépművészeti Múzeum tulajdona 21 3. Kubikosok. (Tusrajz.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 21 4. Műteremrészlet. (Olajfestmény.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 23 5. Kubikosok. (Szénrajz.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 25 6. Zsákhordó munkások. (Szénrajz.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 27 7. Mezei munkás. (Olajfestmény.) Sipos László tulajdona 29 8. A művész szobája. (Olajfestmény.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 31 9. Konyhai csendélet. (Olajfestmény.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 33 10. Virágcsendélet. (Olajfestmény.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 35 11. A művész anyja. (Olajfestmény.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 53 12. Önarckép. (Olajfestmény.) Dr. Laub László tulajdona 55 13. Önarckép. (Olajfestmény.) Bálint JenÅ‘ tulajdona 57 14. Önarckép. (Olajfestmény.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 59 15. Önarckép. (Olajfestmény.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 61 16. Önarckép. (Olajfestmény.) Szépművészeti Múzeum tulajdona 63 ELÅSZÓ. A művész, akirÅ‘l ez a szép könyv szól, egész életében elbujva és névtelenül dolgozott, a föld örömeibÅ‘l csak a munka örömére vágyott, egyébként beérte hitével önmagában és lelkének nyugalmával. Csak arra volt gondja, hogy munkáit megÅ‘rizze a múzeum, az utókor számára, amelynek elismerésében olyan szilárdan bÃzott, mint a hivÅ‘, aki a földi lét örömtelenségét panasz nélkül viseli el a túlvilági élet biztos hitével lelkében. Igy történt, hogy Nagy Balogh János neve holta után jelent meg elÅ‘ször a nyilvánosság elÅ‘tt, a Szépművészeti Múzeumban, amelyre kivánsága szerint egész művészi hagyatéka maradt. Öt képe vált ott láthatóvá, s a művészet barátai meglepetve fedeztek fel bennük egy nagy tehetségű, biztos és erÅ‘s ösztönű művészt, akinek ritka érzéke volt a tónus gyöngédsége és a felület zománcos szépsége iránt, akinek munkáit azonban mindenekfelett az tette vonzóvá, hogy mögöttük egy áhitatos és tiszta művészlélek megindÃtó világának képe rajzolódott. Ezt a világot, amelynek emberi és művészi érdekessége akkor éppen csak felvillant szemünk elÅ‘tt, egész mivoltában tárja fel most ez a könyv, teljesÃtve Nagy Balogh János barátainak azt a vágyát, hogy Ãrásban és képben is munkálják és terjesszék annak a férfiúnak művészetét, akinek emlékén olyan példás hűséggel virrasztanak. Buzgóságukért, lelkes odaadásukért nemcsak Nagy Balogh János tekint le hálásan reájuk, hanem hálásak vagyunk mi is, mindnyájan, akiket elkalauzoltak a művészet és a baráti hűség eszményeinek tiszta világába. Budapesten, 1922. március 2. PETROVICS ELEK. NAGY BALOGH JÃNOS ÉLETE ÉS MÅ°VÉSZETE (1874–1919) Egy észrevétlenül elmúlt élet emlékeit és tetteit idézzük föl ezekben a sorokban. Olyan művészét, kinek a mÃg élt, a mindennapi gondon és az ünnepnapok munkájának örömén túl úgyszólva semmit sem adott az élet; olyan sztoikus emberét, kinek a jövendÅ‘ sokkal adósa: mindazzal a megbecsüléssel, hÃrrel és dicsÅ‘séggel, melyet a tájékozatlan jelen tÅ‘le, az ismeretlentÅ‘l és névtelentÅ‘l megtagadott. I. Budapesten, egy külvárosi szomorú házmesteri lakásban született Nagy Balogh János, 1874 augusztus másodikán. Gyermekkora és ifjúkora történetének nem maradt tanuja, Å‘ maga nem szÃvesen emlékezett róla. Bizonyos csak annyi, hogy szülei végzetesen szegény emberek voltak. Az apja háziszolga, majd házmester, de egyetlen fiáért, ha módja és akarata van is hozzá, keveset tehetett volna, mert korán meghalt. Körülbelül tÃz éves volt akkoriban Nagy Balogh János. Attólfogva az édesanyja nevelte: táplálta, ruházta, Å‘ tanÃttatta mesterségre, késÅ‘bb pedig, mikor fia belemerült a művészetbe, Å‘ lett rajzainak, festményeinek leggyakoribb tárgya: mikor már elöregedetten, megtörÅ‘dve semmit sem adhatott neki, – a modelje. A szobafestést és a mázolást választotta mesterségének a fiatal gyerek. 1895–96-ban és 1896–97-ben a fÅ‘városi iparrajziskola, 1898–99-ben az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamait látogatta. S közben elhatározássá lett benne annak vágya, hogy művésszé legyen. Valahogy eljutott Münchenbe. Az 1899–1900-iki téli félévben az Akadémia esti tanfolyamára járt és Herterich tanár osztályán rajzolgatott aktot. ErrÅ‘l bizonyÃtványt is kapott, mely jó eredményrÅ‘l tanúskodott. Ott készült rajzait nagyrészt hazahozta, s egyéb hagyatékával azokat is a Szépművészeti Múzeum Å‘rzi most. FélÃves rajzpapirosra szénnel, krétával rajzolt nagyméretű aktok, az akadémiák hagyományos és érdektelen beállÃtásában konvenciós mozdulattal álló, ülÅ‘, támaszkodó emberalakok. Igazi iskolás munkák, melyeken megérzik, hogy járatlan kéz húzta vonalaikat és dörgölte szét rajtok a szenet. Egy tulajdonságuk azonban Ãgy is szembetűnik: az alakoknak jól megfigyelt és pontosan érzékeltetett mozgása. Olyan tulajdonság, mely a késÅ‘bbi Nagy Balogh művészetére nézve is jellemzÅ‘ lesz. Ez a talán másfél tucatnyi akttanulmánya képviseli Nagy Balogh János életében a művészi iskolázás idÅ‘szakát. Mindössze ennyi volt a rendszeres tanulása; ami utána következett, az autodidakszis volt, a gyakorlatból, a művészbajtársakkal való beszélgetésekbÅ‘l, de legfÅ‘ként a természetbÅ‘l merÃtett tanulságok. Művészi elhÃvatottságának sejtelme nyilván Münchenben erÅ‘södött benne tudattá. Ott szerezhette elsÅ‘ mélyebb művészeti benyomásait is, melyek azután elhatározóvá lettek fejlÅ‘désére. München volt az a hely, hol elÅ‘ször világosodott meg elméjében a rembrandti művészet jelentése. Ott tanulmányozhatta behatóbban elÅ‘ször az emberi lélekábrázolás másik nagy mesterét, Frans Halsot is. Maga mÃvelését is német földön kezdhette meg, ahol német bajtársak példája kalauzolta el érdeklÅ‘dését a gondolkodás nagyjainak körébe. Nagyon szeretett olvasni, s ha rendszertelenül olvasott is, kitünÅ‘ emlékezése összetartotta olvasással szerzett ismereteit. Münchenben ráérzett a német filozófia izére, s itthon azután nagy elmerüléssel olvasgatta Kantot, olvasgatta Schopenhauert. ElsÅ‘ zenei emlékeit is alighanem MünchenbÅ‘l hozta. Verdivel, de különösen Wagnerrel, kinek zenéjét nagyon szerette, ott ismerkedhetett meg. Mindent összevéve: a Münchenben töltött idÅ‘, minden nyomorúságával, a rágódó éhségnek és sok egyéb megalázásnak az elsÅ‘ napbalátás gyönyörűségével vegyült emlékével, a boldog álmoknak élettartaléka lett számára. KésÅ‘bbi és még sivárabb életét az táplálta illuzióval. Itthon a tanulás folytatására már csak elvétve és bizonytalan idÅ‘közönként jutott módja. A küzdelmes élet várt reá. Két keze munkájával annyit kellett keresnie, hogy a festéssel elvesztett idÅ‘ kárpótlására és szegény édesanyjának gyámolÃtására való is jusson belÅ‘le. AmÃg az idÅ‘ engedte, szobafestÅ‘ volt a nappali órákban. Ilyen munkát végezni vidékre is eljárt, s amit keresményébÅ‘l megtakarÃtott, abból húzta ki a téli hónapokat. Létének fájdalmas mozzanata volt ez a vergÅ‘dése a durva mesterség és a magasztos művészet között. Nem is beszélt róla szivesen. München után Pesten éldegélt nehány évig az édesanyjával. 1905-ben, vagy 1906-ban Kispestre költöztek, a szegény emberek nyomorúságszagú világába. De Kispest már nem város, a falu és város között valami középféle, az ege nagyobb és tisztább a városénál, fÅ‘bb utcái a szabadba visznek, mezÅ‘kre, szántóföldekre, ahol animálisabb, s a foltot és mozdulatot tanulmányozó festÅ‘nek változatosabb és érdekesebb életet él az ember. Abból az idÅ‘bÅ‘l maradt meg Nagy Balogh János hagyatékában egy francia képeslap, melyet valamelyik barátja küldött neki Párisból. Millet-nek egy festményét ábrázolja a lap. A külvárosban született és külvárosban tengÅ‘dÅ‘ magyar művésznek ez lehetett az elsÅ‘ találkozása a francia mesterrel. Találkozása az élet óceánján egy nem is sejtett rokonnal, akiben megrezdülve ismert azonnal önmagára. Az ilyen önmagára ismerés a legtöbb művészéletben döntÅ‘ hatású szokott lenni. Nagy Balogh életében a pályának, a követni való útnak fölismerését jelentette. EttÅ‘lfogva értette meg vonzódását az élet bizonyos egyszerű motivumaihoz, érdeklÅ‘dését a föld munkájában robotoló emberek forma- és mozdulatváltozásai és szines nyilvánulásai iránt. Elképzeléseinek tárgyköre nagyot bÅ‘vült ezzel a motivummal. Addig csak azt rajzolta, vagy festette, amit közvetetlen környezetében látott: szegényes szobájának falait, konyhájuknak csöndéletté szerkesztett nyomorúságos holmiját, öreg édesanyját rabszolgálói létének minden mozzanatában: a teknÅ‘ elÅ‘tt mosva, a küszöbön ülve és varrva, végül pedig önmagát, szÅ‘ke szakállú hatalmas fejét. Akkortájt kezdték meg Kispest határában a Wekerle-telep épÃtését. A sivár tájék egyszeriben benépesedett. Megjelentek az Alföld zömök kubikosai taligáikkal, csákánnyal, ásósan, és gépies szorgalommal túrták föl a talajat és hordták talyigájukon a földet. Nagy Balogh napról-napra kijárt hozzájuk és rajzolta alakjukat, mozdulataikat vázlatkönyveibe. Önmaga fejét kivéve egy motivum sem foglalkoztatta ennyi ideig és ilyen mélyrehatóan. Millet ihletét érezte megújhodni magában. És nagyszabású festményekre gondolt, melyeken csoportokká szerkeszti majd annyiszor megfigyelt alakjait, ásó, talicskázó, zsákot hordó, munkára ballagó és munkából hazatérÅ‘ embereit. Néhány kisebb képen meg is valósÃtott terveibÅ‘l egyet-mást. De azoknál sokkal nagyobb valamire gondolt, monumentális festményekre, mint arról két hatalmas méretű kartonja tanúskodik, melyeken a félig életnagyságú alakok cselekvénye, folt- és mozdulatkompoziciója már egyensúlyba szerkesztetten és formai tekintetben is kialakultan várta a végleges kivitelt. Ãm ekkor beledördültek csöndes és szegény életébe Európa ágyúi. Nagy Baloghot elvitték katonának, az Å‘ sorsa is az ároklakóké lett, a százezernyi névtelenül szenvedőé. Közkatonasorban szolgált, de módját tudta ejteni Ãgy is, hogy a fáradságos szolgálat pihenÅ‘ óráiban rajzolgasson. Akkor telik meg vázlatkönyve a katonaélet alakjaival, a mozgó és dolgozó katonaemberek mozdulattanulmányaival. Szép világot is járatott vele a háború. Elkerült Oroszországba, a Sztrij folyó mellé, melynek partjairól és a rajtok nyüzsgÅ‘ életrÅ‘l sok följegyzést rajzolt vázlatkönyveibe. Egy szerencsétlen shrapnell azután megszabadÃtotta a katonai szolgálattól. Jobb vállán érte a sebesülés. Rokkantan került haza, kórházból kórházba vándorolt. Sebe végzetessé vált benne a művészre. MegbénÃtotta karját, s bár a munkára nem tette képtelenné, de mozgását mégis megnehezÃtette. Most már csak kisebb méretű rajzokat tudott készÃteni, ceruzarajzokat és finom tollrajzokat, kórházi vándorlásának állomásairól, az ÃœllÅ‘i-úti klinika, az új Szent János-kórház épületeirÅ‘l és kertjérÅ‘l. Csöndes lemondással nyugodott meg abban, hogy nagy terveit nem fogja megvalósÃtani: hatalmas vásznain immár nem fognak megéledni vÃziói, a földet túró szegény emberek csöndes hÅ‘skölteményei. – Letört sas vagyok – mondta egy barátjának – béna lett a szárnyam. A sas kedves madara volt: a végtelenségnek és benne a halandó akaratnak és erÅ‘nek jelképe. – Nem olyan a fejem, mint egy sasé? – kérdezte egy másik barátjától, miközben annak műtermében ült és féloldalt a tükörbe nézett. Nem közönséges fej volt az. Plebejusi szerkezetében erÅ‘t és elpusztÃthatatlannak tetszÅ‘ egészséget éreztetett. Arca puha képleteinek – az izmos orrnak, a húsos ajaknak – völgyei és dombjai, mintha csak a fény és árnyék játéka számára születtek volna. Egész művészpályájának ez a hatalmas fej volt a fÅ‘modelje. Számtalan változata maradt meg rajzban, olajban. Ez a fej szinte _a_ természetet jelentette művészi életében, ezt a kicsiny, önmagához tartozó részét a természetnek legalább is alaposan ismerte, annyira, hogy Å‘, ki egyéb alakos rajzait nem igen szokta a vázlat állapotján túl fejleszteni, önmaga fejének ábrázolásait elfogódás nélkül és biztosra menÅ‘ lendülettel vitte végig. Szeliden, önmagával és az emberekkel elégedetten nézett szét a világon az a monumentális fej. Nem sokat kivánt a világtól gazdája, s ami keveset kapott, azzal beérte. Az élet gazdagságának nyilvánulásait szinte nem is ösmerte. Még a természet is, amelyben életének nagyobb részét leélte – a kispesti természet – szegényes, csaknem koldusi volt. De Nagy Balogh János éppen ezt szerette benne. GÅ‘gösség és hivalkodás nélkül szerette a szegénységet. A szürke volt a kedves szine és művészete nem ismeri a nap fényét. Az élettÅ‘l semmit sem kért. Nem vágyott se jobb életmódra, se pénzre, se szereplésre, vagy ismertségre, hÃrre. KiállÃtáson egész életében egyetlenegyszer vett részt (a Nemzeti Szalón egyik tárlatán mutatta be édesanyja kisméretű egész alakos képét). Nem fájt neki, hogy nehány művészbarátján túl senki sem tud róla. Egész jelenét odaadta a jövőért. Óriási hittel tudta, hogy az Å‘ ideje a halála után kezdÅ‘dik majd, s hogy mindaz, amitÅ‘l a jelen megfosztotta, utóléri majd létének az életen túl következÅ‘ végtelenségében. Nagy véleménnyel volt művészetérÅ‘l. Azért is nem szeretett megválni műveitÅ‘l: tartogatta azokat az öröklét Å‘rzÅ‘helye, a múzeum számára. Meghitt embereinek sokszor beszélt arról, hogy rajzait és festményeit a Szépművészeti Múzeumnak szánta. Ennyi volt mindaz, amit érvényesülése érdekében tett. II. Ilyen volt az élete. És milyen a művészete? Egyenetlen, mint az autodidaktáké, kiknek a sugallat óráiban tökéletesre sikerül az, mi egyébkor elgyöngülten és bizonytalanul kerül ki a kezök alól. Mert az autodidakta fogalma a művészetben nemcsak annyit jelent, hogy valaki magától tanulta mesterségét, hanem annyit is, hogy nem tanulta meg tökéletesen. Hogy az érzés, mely nagy, sÅ‘t olykor hatalmas benne, nincsen a keze ügyében: nem tudja olyannak kialakÃtani magából, hogy az belsÅ‘ melegébÅ‘l kikelten is teljes értékű illuzióját adja önmagának. Bármilyen sztoikusan viselte is sorsát és bármily bölcs derűvel igyekezett is elhelyezkedni benne, – az élet gonoszul bánt vele. Megfosztotta az alapos tanulás alkalmaitól és nem hagyott neki idÅ‘t arra, hogy erejét nyugodtan megérlelje nagy feladataira. S mikor a rapszódiás munka közben tervei mégis annyira megértek és kifejezÅ‘ készsége annyira kifejlett, hogy bizakodva foghatott volna nagy kompozicióinak megvalósÃtásához, a halál elszakÃtotta élete fonalát. Meghalt, minekelÅ‘tte azzá tudott volna lenni, akivé rendeltetett. Művészetünk történetében nem ismeretlen sors. Sajnálni való, hogy annyi fájdalmas tapasztalat után is olyan gyakori. Hogy mi minden semmisült meg ezzel a korán bevégzÅ‘dött élettel, arról kész munkáinál teljesebb fogalmat adnak vázlatos tervei. Volt Nagy Balogh életének egy korszaka, – a körülbelül 1903-tól 1905-ig terjedÅ‘ három esztendÅ‘ – melyben a fiatal művész csodálatos termékenységgel vetette papirosra zárt kompoziciókká fejlesztett képtárgyait. A ceruzával, de leginkább tollheggyel rajzolt vázlatoknak hosszú sora tanuskodik képzeletének azidÅ‘beli gazdagságáról és változatosságáról. Nagy Balogh abban az idÅ‘ben nagyméretű és népes, mozgalmas kompoziciókról álmodozott, körülbelül olyanokról, aminÅ‘ket Munkácsy festett pályája elején, de késÅ‘bb is. Vannak közöttük a való életbÅ‘l kiválogatott realisztikus jeleneteket ábrázolók, s éppen ezek emlékeztetnek Munkácsy bizonyos tömegjelenetes képeire (a Sztrájkra, a Zálogházra stb.). Ilyenféle az a ceruzarajza, mely egy gyülekezet közepén szónokló embert ábrázol, vagy egy 1905-bÅ‘l való karcmodorú tollrajza, melynek tárgya egy asztal körül ülÅ‘ család. Másik ilyen vázlata kórháztermet ábrázol, benne ápolónÅ‘k és betegágyak. Egészen kialakÃtott, részleteiben is megoldott kompozició az a tollal rajzolt vázlata, mely birósági termet mutat, egyensúlyosan szétosztott tömegekkel, a pathetikus mozdulatú vádlott férfival és mögötte kezét tördelÅ‘ asszonyával. Úgyszólva teljesen kész kép-théma egy cirkusz belsejét ábrázoló tollrajza; a padsorokban a sokfejű közönség tömege, a porondon vágtató lovon tornázó akrobata. Egy 1905. januáriusi keltezésű pompás elÅ‘adású tollrajzán gyermekekkel foglalatoskodó szerzetesek csoportja látszik. Történelmi tárgyú kép, vagy talán illusztráció tervének készült egy tusrajza, melyen elitéltek processziója vonul egy hÃd boltnyÃlásán át, a gesztikuláló nép sorai elÅ‘tt. Vallási tárgyú képek tervei is foglalkoztatták. Megmaradt egy tollrajza, melyen a keresztrÅ‘l levett Krisztus testét tartják a tanÃtványok, mielÅ‘tt nyugovóra tennék mesterüket. Egy 1905-ös évszámmal jelzett tollrajzon a megfeszÃtett Krisztus elÅ‘tt és mögött emberek sokasága imádkozik állva és térden. Egy másik tollrajza a Golgothát ábrázolja, rajta a három kereszt, köröttük katonák és térdeplÅ‘ nÅ‘k. Az akt problemája is kisértgette Nagy Baloghot. Érdekes kompoziciós megoldást talált egyik vázlatán Ãdám és Éva paradicsomkerti idylliuma számára. Egy félÃves méretű tollrajzán pedig eredeti módon alakÃtott ki egy bacchusi jelenetet: bolthajtásos fülkéjű borospincében ülÅ‘, álló férfiak és nÅ‘k népes társasága vigad egy hatalmas hordó körül. A hordó elÅ‘tt egy nÅ‘i akt térdel féllábbal zsámolyon és egyik kezével szÅ‘llÅ‘fürtöt emel, a másikkal borosüveget. (1905 februárius jelzést mutat a rajz.) Megfestésre ebbÅ‘l a sok tervbÅ‘l semmi sem került. Mindössze három kisebb méretű kompoziciós szÃnvázlata maradt a hagyatékában. Az egyik – a méretre legnagyobbik – halottaknapi jelenetet ábrázol: imazsámolyt, amelyen öregasszony térdepel és mely körül gyertyák égnek a földön. A háttérben hosszú és zsúfolt sorban asszonyok, gyermekek. Mindez teljesen vázlat-állapotban, fekete kontúrok közé fogott szÃnfoltok alakjában. Egy jóval kisebb, szintén papirlemezre festett olajvázlata nagyjából annak a korcsmai jelenetnek változata, amelyet más alkalommal tollal is papirosra vetett. Nem nehéz elképzelni, mért nem fejlesztette ezeket a szépen megérlelt terveit kész festményekké Nagy Balogh. Egyik ok ereje elégtelenségének tudata lehetett. Kompozicióinak megvalósÃtására az emberi alak fölényes ismeretére lett volna szüksége. S ilyenfajta alaposabb tanulmányokra Nagy Baloghnak azután, hogy MünchenbÅ‘l hazakerült, nem igen jutott alkalma. Akadnak ugyan hagyatékában szép számmal kisebb aktrajzok, melyek 1903-ban és 1904-ben készültek. De mind csak afféle pillanatnyi fölvétel, gyors kézzel és vázlatosan megérzékÃtett mozdulata a félóránként váltakozó esti aktoknak. KésÅ‘bbi alakos tanulmányai is jobbára mozdulatvázlatok. S meg kell adni, hogy az állandó gyakorlat szemét is, kezét is bámulatosan biztossá tette (ahhoz képest, hogy teljes életében csak félerÅ‘vel élhetett a művészetnek). A vázoló elÅ‘adásban, annak mindenféle módjában és eljárásában is, nagy ügyességre tett szert. Alakos nagy kompoziciói azonban inkább nyugalmas, mint mozgalmas elképzelések. Megvalósitásukhoz másféle fölkészültség kellett volna. Az okok másika az volt, hogy akkoriban még nem sikerült Nagy Baloghnak olyan festÅ‘i stilusra találnia, melyben rajzolásbeli bizonytalanságát mintegy beleburkolhassa és láthatatlanná, de munkája festÅ‘i kvalitásaihoz mérten mellékessé is tegye. Ehhez a stilushoz Millet megismerése segÃtette el. S az új stilussal új mondanivalók, új képtárgyak jelentkeztek, a régebbi kompoziciós terveknél egyénibbek, közvetlenebbül Nagy Balogh lelkébÅ‘l sarjadottak. Új látomások homályosÃtották el a régieket s az újabbak a művész egész érdeklÅ‘dését lefoglalták. A régiek fokonként idegenekké lettek számára, mint ahogy idÅ‘vel bizonyos fokig minden művész számára idegenné válnak ifjúkorának eredményei. Az új stilusnak megfelelÅ‘ témakört a wekerletelepi kubikosok világa szolgáltatta. Nem tudjuk, mikor készültek elsÅ‘ ilyen tárgyú vázlatai, bizonyos csak az, hogy egy 1914-es keltezésű rajzának tanusága szerint a háború kitöréséig, talán önmaga bevonulásáig is intenzivül foglalkoztatta a földdel viaskodó munkásoknak élete. Ceruzával, szénnel, tollal készült vázlatainak se szeri, se száma. Valamennyi künn készült a természetben és egy-egy élmény mindenikük. Mégis bizonyos zártság érzik szerkezetükben, ami arra vall, hogy művészük képzeletével alakÃtgatta a természetet. Erre vall az a finom harmónia is, mellyel az elÅ‘tér mozgó alakjait a háttéri tájék körülveszi. De leginkább erre vall maguknak az alakoknak megfestési módja, amely sommázó, a kontúrt is nagy vonalakban összefoglaló és a formai részleteket széles foltokban feloldó. Millet is ilyenformán ábrázolta a mezÅ‘n dolgozó munkásait: a szemhatár kékjére, vagy a mezÅ‘ zöld és barna hátterére rajzolódó sötét silhouettenak. Tudjuk, hogy a természetnek milyen részletekbe hatoló tanulmányozása árán jutott el a francia művész az összefoglaló elÅ‘adásnak nagy biztosságához. Annál csodálatosabb, hogy Nagy Baloghnak, kitÅ‘l a sors megtagadta az elmerülÅ‘ tanulás lehetÅ‘ségét, sokszor olyan teljes illuziót keltÅ‘ módon sikerült ugyanaz az összefoglaló elÅ‘adás. Legjava ilyen munkáin emberalakjai arányban kitünÅ‘ek, mozgásuk pedig a legtermészetesebb amellett, hogy a kép szerkezetébe pontosan beleillÅ‘. Hogy ennyire illuziót tud velük kelteni, annak az a magyarázata, hogy minden részletet eltöröl rajtuk. Testüknek megvilágÃtott helyeit érintetlenül hagyja, az árnyékot pedig széles sÃk alakjában terÃti ki. Az árnyékot és a megvilágÃtott részeket átmenettel össze nem mossa. Alakjai mégis plasztikusan emelkednek ki a térbÅ‘l. Tömören és nehézkesen állnak meg a földön, igazi fiai a rögnek. Arcukból nem mutat meg semmit a festÅ‘. Mozdulataikkal sem mondanak el magukról semmit. Mozdulataik a gépies munka mozdulatai: az ásóé, mely a földbe váj s a földet a talicskába fordÃtja, a két karé, mely a talicska rúdját megragadja, a zsákot vivÅ‘ vállé és a nehéz súly alatt fontolgatva lépÅ‘ lábé. A kubikos-élet mozdulatai. Ha talán távolabbi atyafiságon is mint Millet, Nagy Balogh szintén a föld fia volt. Åt magát is – vállas, súlyos alakját – könnyü kubikos-sorban elképzelni. A szeretetben és állhatatosságban, mellyel ehhez a festÅ‘i tárgyhoz ragaszkodott, része lehetett a közös származás és az együvé tartozás érzésének, a részvételnek is, mellyel Å‘, a művész, nehéz robotban görnyedÅ‘ és emberi nyilvánulásukban mégis oly hatalmas testvéreit nézte. Hogy nagy, sÅ‘t monumentális képeken akarta ezt a motivumot földolgozni, arra a már emlÃtett két nagyméretű kartonjáról is következtethetünk. Mind a kettÅ‘ szénrajz. Egyikük földet fuvarozó kubikosokat ábrázol; ennek elÅ‘adása az egymáson keresztbe húzott vonalakkal rajzszerűbb, mÃg a másik kompozición az elÅ‘adás festÅ‘ibb. A kettÅ‘ közül különösen az elÅ‘bbi ád jó fogalmat Nagy Balogh komponáló tehetségérÅ‘l, foltelosztó biztosságáról és fejlett egyensúlyérzékérÅ‘l. Hogy ezeket az elképzeléseit szinesen is kialakÃtsa, arra már nem jutott ideje. Mindössze nehány kisebb vázlaton – olaj- és vÃzfestményen – kisérelte meg, hogy a szinek világába beleillessze látomásait. Sajátságos világ volt Nagy Balogh szineinek világa. Legfinomabb érzései szólaltak meg szÃneiben. Halk beszédű lett, amint szÃnt idézett, gyöngéd és megilletÅ‘dött. Ha kései önarcképeit kivesszük, egész oeuvrejében nincsen egy hangos szÃnakkord. A derengÅ‘ és fakó szinekhez vonzódott, szerette az édes harmóniákat. Ez az oka, hogy legalább is kubikos-képeinek vázlatain elerÅ‘tlenedik a rajzban olyan súlyos forma. Durva kubikosait sápadt rózsaszÃn, kék, sárga ruhába öltözteti és az ugyanolyan sápadtan kék eget feszÃti ki mögéjük háttérnek. Ezeken a vázlatain a festés módja végtelenül egyszerű, csaknem kezdetleges. Az alakok kontúrjai között egyenletes intenzitású sÃkokban tágulnak a szinek. Ugyanolyan egyenletes sürűségű, szintén sÃkszerűen ható barna árnyék mintázza fölületüket. Csak elvétve akad kubikos-képei között olyan, melyen a szineknek erejük van és az ecsethúzásnak lendülete. Különben sápadtan, bágyadtan fogják be a szÃnfoltok a vásznat. A pirosnak, a kéknek, a sárgának legfáradtabb árnyéklatait válogatta ki a természetbÅ‘l és a festékes ládikóból ez a művész. Ugyanilyen tompÃtott szinekkel felelt künn a természetben támadt impresszióira is, mint az tájképvázlatain különösen jól megfigyelhetÅ‘. Még amikor különösképpen szines motivumokat igyekezett is vásznán megrögzÃteni – egyik vázlatán virÃtó pipacsos mezÅ‘ festését kezdte meg – az élet ujjongó szinei vérükfogyottan ernyedtek el ecsetje alatt. Igaz, hogy túlnyomórészt vázlat az, amin szÃnérdeklÅ‘désének ezt a sajátosságát megfigyelhetjük. Ha terveinek nagyban való megvalósÃtására ideje jutott volna, a nagyobb méret bizonyára annak a nagyobb szÃnerÅ‘nek kifejtésére bÃrta volna, amely – mint látni fogjuk – megvolt benne, csak a feladatára várt. A halk és gyöngéd szÃnek iránt való vonzódása azonban művészi lényének természetes nyilvánulása volt. Bizonyára lelkének eredendÅ‘ gyöngédsége fejezÅ‘dött ki általa, kivált mikor a maga egyszerű létének kezdetleges környezetét választotta ábrázolása tárgyának. Csöndéleteit, melyeket rideg hétköznapjainak szerszámaiból, konyhaedényekbÅ‘l, szegényes asztali holmiból szerkesztett össze, és intérieurjeit, melyekben édesanyja konyháját és a maga egyetlen nyomorúságos szobáját (amely ágyasháza és egyben műterme volt), örökÃtette meg, mind a megilletÅ‘dés enyhe és finom szÃnei nemesÃtik meg. A szeretet végtelen szÃn-diszkréciója teszi vonzóvá a nyomorúságnak ezeket a jelképes ábrázolásait. Suttogva beszélgetnek rajtok a szinek: a fehérrel megitatott kék, a galambszürke, az enyhe sárga, a fehér, a rózsaszÃn. Együtt finom, dallamos morajlásnak érzik hangjuk. Mert a szÃnelrendezésnek, az egy hangzatra igazÃtásnak ritka mestere volt Nagy Balogh. Sejtelemszerű tónus foglalja össze szineit és teszi hatásukat változatosságukban is egységes hatásúvá. A legfinomabb kulturával megszÃvódott művészek sem tesznek túl ebben rajta, a külvárosban született házmesterfiún. Még kevésbbé sikerült képein is megvan ez a tónusos hatás és biztosÃtja a szÃneknek egymással való összefüggését. Virágcsendéletei különösen szép példái ennek a képességének. Lefokozott szÃneiket langyos szürkés tónus burkolja be lágy párázatába. De az ellágyulás, mely bizonyos képeinek enyhe szÃnezésében és általában megfestésüknek csaknem félénken gyöngéd módjában fejezÅ‘dik ki, nem volt állandó lelkiállapota ennek az alapjában robusztus emberi jelenségnek. Rajzvázlatainak tekintélyes része is temperamentumról beszél, lendületrÅ‘l, belsÅ‘ izgalomról, energiáról, kivált ha pillanatnyi mozdulatok megragadására került a sor. De a szÃn is erÅ‘re kap ecsetje alatt, ha ahhoz a témájához nyúl, amely mint Rembrandtot, Å‘t is végigkisérte egész művészpályáján: ha önmaga fejét festi. Pontos idÅ‘rendjét nem tudjuk annak a hosszú önarcképsorozatnak, melyen Nagy Balogh önmagán által legbehatóbban tanulmányozta a természetet, mert Å‘ maga nem Ãrt reájuk évszámot; de a fejek magukért beszélnek és a typus változásai, fiatalos, majd öregedÅ‘ megjelenésük, azután elÅ‘adásuknak fejlÅ‘dÅ‘ önállósága és biztossága magától határozza meg keletkezésüknek sorrendjét. Elmondhatjuk, hogy festÅ‘létének már legkorábbi szakaszaiban foglalkoztatta önmagának a feje. Egészen fiatalos, bajusztalan, szakálltalan ábrázolások tanuskodnak errÅ‘l. A sorozatot valószinűleg München után kezdte, és alig kétséges, hogy Rembrandt példája bátorÃtotta erre. A nyomorgó, model nélkül vergÅ‘dÅ‘ festÅ‘ számára különben is önként kÃnálkozott kezes és igénytelen modelnek önmaga tükörképe. A természetnek ezt a nem mindennapi darabját Ãgy azután alaposan megismerte, nemcsak fölszÃni megjelenése, de rejtett szerkezete szerint is. Örök problémája lett művészetének önmaga feje. Korai változataiban fiziognomikai elváltozásai is érdekelték, arcának a különbözÅ‘ lelkiállapotokra válaszoló kifejezései. Egy hetykén félrevágott kalapú fején a barna tónus alól fehéren csillan ki a szemgolyó. Attól a röptiben odanyomott fehér festékcsöpptÅ‘l az egész fej megelevenedik, sÅ‘t tüzes lesz a szemek kifejezése. Egy másik, annál késÅ‘bbinek látszó önarcképén, félig nyitva hagyta a szájat úgy, hogy elÅ‘tűnik a felsÅ‘ fogsor lapátfogastul és tág réseivel. Ennek a fejének valami ádáz kifejezése van. Határozott lelkiállapot kifejezésére azonban csak korábbi arcképein törekedett Nagy Balogh. Utóbb mindinkább a festÅ‘i tulajdonságok érdekelték rajtok, az árnyék és a világosság váltakozása arcának húsos formáin, a sÃkok és a domború helyek közötti átmenetek mentÅ‘l határozottabb éreztetése és általában az a festÅ‘i feladat, hogy a formailag jellemzetest alakÃtsa ki az arcból s azt is egyre egyszerűbb módon, pepecselés nélkül, mentül kevesebb, ha lehet, csak egy-egy széles és nagylendületű ecsethúzással. Mindinkább távolodni igyekezett a rajzos elÅ‘adástól, s arra törekedett, hogy ami az arcon vonalasan jelenik meg, azt folttá szélesÃtse. Az elÅ‘adásnak ilyen módjához az arc szerkezetének alapos ismerése szükséges, és ezt az ismeretet Nagy Balogh az esztendÅ‘k folytán teljes mértékben megszerezte. ElÅ‘adásának fejlÅ‘dése ebben az irányban önarcképein a legszembetűnÅ‘bb. Tónusosan festeni legkorábbi ilyen munkáin is már csaknem olyan jól tudott, mint a késeieken. Kétféle szÃnű tónust váltogatott arcképein, egy kékes, meg egy barnás tónust. Kékes tónusú fejei között legérdekesebb és a művész egész oeuvrejében páratlan kisérlet, egy félfordulattal barokkosan hátrahajló feje. A barokkos mozdulatnak megfelelÅ‘ az arc formaalakÃtása: a jobb orca begyűrÅ‘dÅ‘ húsának völgyvonala barokkosan megtört vonal és ugyanolyan az ajaktól az orrig szaladó vonalránc. Ez a szeszélyes barokk vonalmenet valami skopasi fájdalmas kifejezést ád az arcnak. Fejeit leginkább szemtÅ‘l-szembeni nézetben állÃtja a kép sÃkjába Nagy Balogh. A széjjelnyomódó orcák tömegétÅ‘l ilyen képein szélesnek és alacsonynak hat feje. Csak profilba fordÃtott arcképein tűnik ki, hogy feje inkább hosszúkás alakú fej volt. Nem ok nélkül idÅ‘zünk el ennyire Nagy Balogh önarcképeinél. Azok a fÅ‘művei. Immár örökre megszakadt tehetségének legteljesebb alkotásai, melyeken művészi képessége a legmagasabb mértéket üti meg. Úgyszólva rajtok tanult meg festeni, és tanulás közben rajtok érett meg igazi művésszé. Különösen három önarcképe az, mely végsÅ‘ kifejlésében mutatja meg teljesen, sajnos, soha ki nem nyilott tehetségét. Az egyik a sienai barna tónusában megfürösztött feje (ábráját l. a 14. mellékleten). A tükörben egészen közelrÅ‘l megnézett fej ez. Valóságos fejrengeteg s a nézÅ‘re olyan hatású, amilyen egy mesebeli óriás feje lenne, ha a törpe földlakók ablakán véletlenül behajolna. A fénykép, ha olyan közelrÅ‘l készülne, mint ez a festmény, elviselhetetlen lenne. A lencse annyira kidolgozná rajta az arcbÅ‘rnek minden fölszÃni véletlenségét, hogy a fej mint egész elveszne a részletek sokaságában. Az érett művész tudatosságával és egyben ösztönösségével ment útjából minden fölös részletnek Nagy Balogh. Csak azt igyekezett fején megfogni, ami jellemzetes rajta: a szem, száj, orr, áll tömegeit és homorúságait. Csak a legfontosabbat, de azt azután nagy nyomatékkal. Ezt is úgy, hogy ecsetjének nyomát szinte elrejtette a sima elÅ‘adás mögé. Nagyszerűen összezárt egység lett Ãgy a fej. Másféle művészi szándékok érlelték meg egy szemlátomást késÅ‘bbi önarcképét (ábrája a 15. mellékleten). A háromnegyed profilfordulatú fejnek kétharmad része erÅ‘s megvilágÃtásban látszik, a többit sötét árnyék födi. A megvilágÃtott helyek testszinűek, az árnyékosakat kékes-szürke tónus foglalja össze. A fekete puhakalap sürű fekete árnyékkal takarja el a homlok nagyobb részét. Apró részletei ennek a képnek sincsenek, de az arcfelület itt nem sima, mint az elÅ‘bb leÃrt önarcképen, hanem az ecsethúzások nyomától felbarázdált. Az ecsethagyta nyomokat a művész itt nem simÃtotta el, hanem meghagyta azon vibráló voltukban, ahogy nekihevült ecsetje végigszántotta velük az arcot. Csak magukban egészen biztos művészek mernek akkora temperamentummal festeni, ecsetjükkel képükbe olyan bátran belerajzolni barázdát és árnyékot, mint ezen a művén Nagy Balogh. Szinte Frans Hals merészségére és ötletességére emlékeztet ecset-technikája. A festÅ‘i elÅ‘adásnak igen fejlett fokát képviseli Nagy Balogh művészetében ez a festmény. Azt a fokát, melyen az arcvonásoknak az eredetihez való hűsége már mellékessé válik. Az arc itt foltoknak és szineknek összege s együttvéve: élet. ÉlÅ‘ ember, emberi jellem, amennyire láthatatlan tulajdonságok vonallal, formával és szÃnnel láthatóvá tehetÅ‘k. A festÅ‘iségre törekvésnek még készebb eredménye az a hatalmas önarckép (ábrája a 16. mellékleten), mely talán utolsó ilyen alkotása Nagy Baloghnak, mindenesetre azonban legteljebb kifejezÅ‘dése festÅ‘i tehetségének. Bámulatos az a könnyedség, mellyel a fejen végigfuttatja ecsetjét és elhagyogat vele itt is, ott is árnyékot, fényt, szÃnt. Szürke-olivasárga a kép szÃnakkordja. E két véglet között a végtelenül finom érzékkel kikevert szÃnfokozatok egész sora váltakozik és varázsol életet a holt formákba. Az elÅ‘adás módja egyszerűbb már nem is lehetne. Maga az egyszerűség az, mely mindenrÅ‘l lemond, ami tetszetÅ‘s lehetne, le az érzékekre közvetetlenebbül ható szinek varázsáról, az ecset virtuózi játékáról, mindenrÅ‘l, a nagy egységes festÅ‘i hatás kedvéért. A monumentálissal határos az az erÅ‘, mellyel a művész ebbe az alkotásába belement, s mely képének egészébÅ‘l belemarkol a nézÅ‘be. Minden ecsethúzása mintha maga volna a tudatosság és maga a biztosság. Szinei, ha inkább csak a feketét, a szürkét és fokozataikat játszatja is, ugyanakkora erÅ‘vel teljesek mint egész koncipiáló módja és festÅ‘i elÅ‘adása. SzÃnei is hatalmasok. Valami elragadó lendület kapja meg a képen a szemet és viszi magával a nézÅ‘ figyelmét. Ilyen volt Nagy Balogh János művészete. Ha alkotásaiból a néhány legkülönb darabot kivesszük, ebben is, abban is csak eleje egy művészpályának. Negyvenöt éves lett, de késÅ‘n kezdte a festést, és rendszeresen sohasem is mÃvelhette. Az élet nehéz gondjai miatt sok drága esztendeje veszett kárba. FÅ‘művei mutatják meg, hogy mi mindent várhattunk volna még tÅ‘le. * * * Arról a baráti körrÅ‘l essék még néhány szó, mely ezt az ismeretlen művészt szeretettel, csöndes tisztelettel, áhitattal vette körül életének végsÅ‘ esztendeiben. Nehány művésszel, kevés Ãróval, egy-két másfajta érdeklÅ‘dÅ‘vel érintkezett Nagy Balogh János. Jobbára olyan névtelen emberekkel, mint jómaga, szerény hÃvÅ‘kkel, kik csak önmaga biztosságához fogható hittel bÃztak eljövendÅ‘ hÃrében. Az Å‘ hitüknek és lelkesedésüknek köszöni eredetét ez a könyv. Åk rakták össze adatait emlékeikbÅ‘l, az Å‘ szeretetüknek és csodálatuknak sugallása, ha mi melegség ebben a könyvben van. Köszönet érte nekik és köztük is legrégibb és leghÃvebb barátjának, Muszély Ãgoston festÅ‘művész úrnak, ki nélkül ez a könyv sok értékes adattal szegényebb volna. És köszönet Petrovics Elek úrnak, a Szépművészeti Múzeum fÅ‘igazgatójának, ki Nagy Balogh művészeti hagyatékát e könyv céljára nemcsak készségesen rendelkezésre bocsátotta, de annak használatát mindenképpen meg is könnyÃtette. ELEK ARTÚR. NAGY BALOGH JÃNOS AZ EMBER ÖlbenülÅ‘ kis fiucska volt, mikor az apja, egy örök részegeskedÅ‘, megragadta s a folyam partjára cipelte. A kis Jánoska ártatlan szemmel nézte a vizet… fogalma sem volt róla, mily nagy leszámolásra készül az élettel. Már Å‘szülÅ‘ férfi volt, de a támolygó ember kezeinek halálos szorÃtását még mindig érezte karjain. – Az utolsó pillanatban akadályozták meg a részeg embert, hogy gyilkos szándékát végrehajtsa. Ez volt utolsó találkozása apjával. A kis János egyedül maradt anyjával, aki mosással foglalkozott. Kispestre költöznek. Egy szobafestÅ‘ iparossal ismerkednek meg, aki ajánlatot tesz az anyának, adja hozzá a fiát. Jó dolga lesz, mesterembert nevel belÅ‘le. Megegyeznek. János szobafestÅ‘-inasnak megy. * Ez Nagy Balogh János elsÅ‘ lépése a piktúra felé. A szobafestés azonban szezón-munka, nagyon takarékosan kell bánni a pénzzel, amit megkeresett tavasszal. Anyja hamar kiöregszik a munkából; a létfentartás gondjai Jánosra nehezülnek. Negyven-ötven forintot megkeres a szezónban, ezt be kell osztani úgy, hogy a tél is kifusson belÅ‘le. Rántott leves, krumpli, bab, néha tejben fÅ‘tt dara – Ãgy élnek. Vajjon melyik az a pillanat, mikor a művészösztön, félredobva a meszelÅ‘t, a rajzoló-ón felé nyúl – errÅ‘l a művész önmagának sem adhat számot. Hasonló lehet ahhoz, mikor a csecsemÅ‘ vonagló szájjal keresi az életadó emlÅ‘t… kell, múlhatatlan szüksége van rá, hogy élni, hogy fenmaradni tudjon. Nagy Balogh János fest, rajzol, össze-vissza, ami elébe kerül. Mesterével csakhamar összevész. UtasÃtásait nem követi, ellenben merész újÃtásokkal rémÃti, eltérvén a sablontól. »Sohasem lesz belÅ‘led szobafestÅ‘!« – jelenti ki haraggal a gazda s nem is sejti, mennyire igazat jósol! Nem; nem ez az út a Nagy Balogh János számára. Mit kell tennie? Münchenbe menjen! – tanácsolják ismerÅ‘sei egyértelműen. Világos, hogy annak, aki festÅ‘ akar lenni, Münchenbe kell mennie. Anno: 1898. * A fiatal Nagy Balogh János kimegy Münchenbe. Beiratkozik egy esti akt-tanfolyamra és összeismerkedik egy csomó festÅ‘nek készülÅ‘ növendékkel. Az iparoslegény félszegsége párosul benne az elvonuló ember zárkózott természetével s ez felkelti társai kiváncsiságát és tréfákra ingerli Å‘ket. Hozzájárul ehhez groteszk öltözködése, mely ugyan a festÅ‘-város művész-divatjának hódol – a szegénység torzÃtásaival és kényszerültségeivel azonban. Kevés pénze, mit magával hozott, a legprimitivebb életvitelre szorÃtja; örvend, ha fÅ‘zelékkel jóllakhatik. IsmerÅ‘sei bogaras vegetáriánust látnak benne, gyanakvó szemekkel figyelik és figurának nézik. Nem törÅ‘dik velök. A lényeget keresÅ‘ rajongó szigorú céltudatosságával merül munkájába; környezetétÅ‘l nem vár semmit; nincs kérdezni és nincs megbeszélni valója. Nem fest: laborál. Még nem látják, de érzik benne a művészt, aki vÃvódva születik. FestÅ‘növendékek, egy mesterhez tartozók, csaknem mind egyformán festenek. Egyforma a világszemléletük, miként a nyakkendÅ‘jük, a festési látásuk, a festésük szövete. Nagy Balogh úgy fest, mintha fölfedezné a festést a maga számára. Hol vannak már társai technikai felkészültségben, mikor Å‘ még mindig fakó szÃneinek egymás mellé állÃtásán experimentál! A munka tüze viszi, ragadja s új és új meglepetések érik, mint a gyermeket, aki mély csodálkozással tapasztalja, hogy a lábaival jár… A rátalálásokon való ezen folytonos elcsodálkozás állandó kisérÅ‘je szemlélÅ‘déseinek s ott kalandozik szemeiben az emberekkel való érintkezés alkalmával is. Filozóf elme, aki a készen jelentkezÅ‘ eredményeket nem veszi át, de újra analizálja és újra teremti azokat. E szakadatlan bensÅ‘ség együgyű, sokszor groteszk reflexiókban nyilvánul meg kifelé; ám sokkal mélyebbre néz, semhogy ellenÅ‘rizni tudná: mi történik a felületen… A természet Å‘serÅ‘i munkálnak benne: nem áll tükör elé, mikor alkotni kezd… E festés külsÅ‘ megnyilvánulásai is különösek. Úgy közeledik a vászonhoz, mintha félne tÅ‘le; valamit odapöttyent s térdben egy kicsit megbicsaklik. Aztán eltörüli; az ujjaival, vagy a tenyerével; kissé oldalt billenti szÅ‘kés kecskeszakállát és nézi; mintha nem is festékkel dolgoznék; többet vesz el, mint amennyit lerak a vászonra; mintha nem is festené, hanem lehelné azokat. Valami csökönyös áhitat az, ami eluralkodik rajta, munkaközben. Ostromolják, beszéltetni szeretnék. Helyesel, jóváhagy, szÃjja a pipáját, hümmög, nem beszél. KépekrÅ‘l, mások munkáiról soha nem nyilvánÃt véleményt; egy-egy meghitt barátja elÅ‘tt, ki nem festÅ‘, az egész magyar modern piktúrát elintézi egy elvetÅ‘ gesztussal – csak a klasszikusok léteznek számára, azok közül is csak néhányat, ha elismer. A jó élcre fölnevet s tovább pipázik. Öregesen jár-kél társai közt, mint az oroszlán a kölykei közt. Ugratják, incselkednek, játszanak vele. Szeretik nézni, ha eszik. Ezt a mulatságot szivesen megszerzi nekik Nagy Balogh János. Fizetnek neki, csakhogy egyék. Nyomorusága még inkább szállásához kényszerÃti. Hónapokon át kenyéren és meleg vizen él – de nem kér. Egy idÅ‘ben már kenyere sem volt. Az éhség elhajtotta hazulról s az iskolába menekült; dolgozni nem volt képes, csak ólálkodva nézett szét, aléltan; aztán hazatámolygott, hogy ágynak dÅ‘ljön; mint aki megbékélt az éhenhalás gondolatával. Ez München. * Betegen, lerongyoltan tér haza, Kispestre. Itt is nagy a nyomoruság; édesanyja is beteg a túlhajtott munkától, nélkülözéstÅ‘l. KettÅ‘zött energiával kell hozzálátnia a munkához; folytatja, ahol abbahagyta, a mesterségét. Titkos vágya azonban él és elhatalmasodik benne; festÅ‘ szeretne lenni. Visszatér régi motivumaihoz: a cselédágyhoz, a piaci bögrékhez, a rét virágaihoz – mindahhoz, ami elérhetÅ‘ horizontja e szegénységnek – egy kis, légynyomos cselédtükörhöz, amelybÅ‘l önmagát festi. A konyha lesz a »műterme«. Dolgozik évek során át, észrevétlenül és ismeretlenül bár, de néhány MünchenbÅ‘l hazaszakadt festÅ‘ révén, már tudnak róla. Az ember érdekessége és életmódjának primitivsége az, ami foglalkoztatja a világvárosi kulturán túlfinomult elméket. Művészek, Ãrók szórakoztató beszédtémája. Igyekeznek közel férkÅ‘zni hozzá; invitálják, csalogatják Pestre, kávéházba, műterembe, olykor vacsorára. Nem szivesen megy, lehetÅ‘leg kitér a meghivások elÅ‘l. A kávéháztól idegenkedik, inkább a kávémérést szereti. Ha kijön mégis: gyalog teszi meg az utat oda-vissza. Húsz fillér a villamosjegy ára! ÉrdeklÅ‘dnek, mit csinál. Dolgozik. Valaki nem éri be ennyivel: szeretné megnézni munkáit. ElhárÃtó, de udvarias mozdulattal szabadkozik. Majd. Most még nem. Nemsokára. A festÅ‘k azonban kapacitálják. Egyiknek, hosszas kisérletezés után, sikerül célt érnie. Kis, sötét szoba-konyha. S amily egyszerű élet, ugyanolyan piktúra. Az önarcképeire csak egy szó van, ez: Rembrandt! A kortársak törekvéseitÅ‘l érintetlen művészet ez, nem a XIX. század festőáramlatainak piktúrája, de nem is a régiek utánzása – valami fojtott, kispesti piktúra –; senkihez és semmihez nem tartozó, külön világ, amelyben, csendesen, elvonultan egy művészember álmodik. * Egy művész, aki egész életén át elnélkülözni képes a nyilvánossággal való közlékenység örömét – egy okkal több, hogy a különben egészen köznapi (s talán éppen ezért problematikus) ember még inkább probléma legyen. Nagy Balogh Jánostól képet nem lehet látni, vásárolni meg éppenséggel lehetetlen. MibÅ‘l él? Alkalmasint a szobafestésbÅ‘l. A nyomorusága, a nélkülözése már szinte emberfeletti, de szájából a szegénység panaszát sohasem hallod. A szegénység számára adottság s Å‘ adott eszközökkel él s a lehetÅ‘ legjobban. Társaságban nincsenek különösebb mondanivalói. Az alaphangulata mindig derült. Ha találkozásod van vele: hangosan felkiált. A szemei ilyenkor fürkészÅ‘en kémlelnek beléd s tÅ‘led teszik függÅ‘vé, hogy felviduljanak, vagy elboruljanak. Š– nincs. Mint valamely letünt korszak maradványa: nem él itt, csak fel-felbukkan e számára érzésekben és gondolatokban idegen világra, mely ugyan félórányira lüktet kispesti magányától s óvón vigyáz, hogy a nagyszabású, de kishorizontú város zűrzavarából amaz egyszoba-konyhás világ életéhez mi csekély rázkódtatás se érjen. Az ujságokat egy derültszivű gyermek érdeklÅ‘désével olvassa s nagyokat nevet a számára mulatságos válságokon. Rövidszárú pipája nélkül ritkán láthatod s ha beszél, mindegy: fÅ‘zelékrÅ‘l, vagy forradalomról, úgyis csak a pipa kedvéért teszi: beszéd közben jobban Ãzlik a dohány. Vágyai nincsenek, még festÅ‘-vágyai sem, ha csak az nem, hogy dolgozhassék. Ez számára a teteje az élet ajándékának. KiállÃtást rendezni? Nyilvánosság elé menni? KésÅ‘bb. Nemsokára. Majd. * A háború Å‘t is magával sodorja; mint közlegény kerül a harctérre; holott, kevés igyekezettel, megszerezhetné az önkéntességet. KésÅ‘bb, barátai unszolására, csakugyan megszerzi önkéntesi jogosultságát, ekkor azonban már béna jobbkarral kórházról-kórházra jár. Bár alig festhet már komolyabban nehezen mozgatható jobbkezével, ebben semmi tragikumot nem lát. Úgy beszél a beteg jobbkarjáról, mint valami használati tárgyról, ami elromlott. Most nem lehet dolgozni vele. Majd megpróbálja a balkézzel. Ez még jó, csak nem engedelmeskedik. Rá fogja szoktatni. Hogy ez nehezen fog menni? Dehogy. Az ember nem a kezével csinálja a piktúrát! És Nagy Balogh János mosolyogva az agyára mutat. * Festés közben – fÅ‘z. Édes anyja már nincs, meghalt, Å‘ úgy mondta: hirtelen, mi tudtuk, hogy a hosszú nélkülözéstÅ‘l legyengülten, éhen. Nagy Balogh János maga látja el háztartásának dolgait. Kora reggel kél, rendbehozza a szobát. Fát aprÃt a béna jobbkarjával, begyujt. Krumplit hámoz, teát forral stb. Húst nem eszik, nem elvbÅ‘l, de mert a húsra nem telik; hiányát azonban éppúgy nem érzi, mint az úgynevezett jólét egyéb kellemességeinek. Ha hideg van a konyhában, csizmát húz és úgy fest; egyik kezében egy kis tükröt tart, mert leggyakrabban önmagát festi. Mikor megdermednek ujjai, vastag szája elé kapja Å‘ket, rájok hunyorÃt egy biztató grimásszal és rálehel az ujjaira. Fifikus ember, nem lehet rajta egykönnyen kifogni! * Csaknem halála napjáig gyógyÃttatja jobbkarját; kórházról-kórházra jár, egyikbe-másikba befekszik rövidebb-hosszabb idÅ‘re, ott ellátják. Nagy Balogh János megbecsüli a beteg jobbkarját, bizonyos tisztelettel beszél róla, amelynek gondtalan és egyenletes kosztját köszönheti. Azonban heged a seb, forrnak a csontok… mi lesz, ha meggyógyul… Kiteszik a kórházból, holott küszöbön a tél!… ElÅ‘bb azonban más valaki lép be a küszöbön: a forradalom. Ez új helyzet elé állÃtja. Szervezkednek a betegek, a bénák, a rokkantak. Jelszavak röpködnek, gesztusok lendülnek, sápadt riadalom az arcokon, a szemekben. Nagy Balogh János mulat a kavargáson; nevetve vitatkozik társaival, akik mankójukkal fenyegetik, mint akinek semmiféle meggyÅ‘zÅ‘dése nincs. Å vitatkozik, hogy vitatkozzék. Milyen nagyszerű, milyen mulatságos, mikor az arcok kigyúlnak s artikulátlan hangok törnek fel a tüdÅ‘kbÅ‘l… Feljebbvalói szeretik a hegyesszakállú és érdekes modorú öreg festÅ‘t, pingáltatnak vele és – elÅ‘léptetik alhadnaggyá. Uj, aranycsillagok ékeskednek ezentúl a gallérján s ettÅ‘l kezdve gondosabban beretválkozik. Tiszt! * Nincs boldogabb ember nála. Az Å‘ élete tanulságos magyarázója a mi boldogtalanságunknak, annak, hogy rosszul, túlkomplikáltan rendeztük be a magunk életét, melyben aprólékos kulturcafrangok a legfÅ‘bb gondok, mik életünket vigasztalanul megnehezÃtik. JellemzÅ‘ és itt szükséges megemlÃteni, hogy a kommun alatti nagy táplálékhiányból s a körülötte viharzó szükségpanaszból Å‘ mitsem érzett; sÅ‘t: soha oly jól s oly dúsan nem táplálkozott kedvenc fÅ‘zelékeivel, mint akkor. Nagyokat kacagott az emberek elkeseredésén s mulatva állapÃtotta meg, hogy azt, amihez egész államátalakÃtó forradalom kellett, Å‘, Kispesten, már réges-régen megvalósÃtotta – neki, Ãgy is, úgy is, mindegy volt… * Zárkózott és könnyen haragvó természet volt. Beleszólást dolgaiba senkitÅ‘l nem tűrt – ha hibázott, hát hibázott, de saját hibájából hibázott. Az okosok, a ravaszkodók elÅ‘nyeit felismerte és mosolyogva tudomásul vette – nem érezte szükségét, hogy az Å‘ módjukon okos, hogy ravasz legyen. Egyszer legmeghittebb barátjával összekülönbözött, mert valamire kapacitálni igyekezett, ami pedig az Å‘ elÅ‘nye és érdeke volt. NÅ‘k iránt nem viseltetett különösebb tisztelettel. Agglegény maradt, a nÅ‘sülésrÅ‘l hallani sem akart. »Az energiámra szükségem van!« – ismételte többször jelentÅ‘ségteljesen s figyelmeztetÅ‘n felemelte mutatóujját. Élt mint egy szines vadvirág a réten, záportól verten, gizgaztól benÅ‘ve, szabadon a szabad ég alatt. * … Egyszer, valaki, látta egy dunaparti ájtatos körmenetben… Kalaplevéve ballagott a zsolozsmákat éneklÅ‘ tömegben… Pár nappal halála elÅ‘tt elhalt édesanyjáról emlékezett meg az ebédutáni asztalnál. A frontra volt elindulóban s ösztönszerű megérzéssel, az utolsó órákban hazaszökik. Útközben tejet vásárol; örülni fog neki az öreg. Otthon néma párnák, sötét falak fogadják. Rohan a kórházba, ahová elvitték a halottat. Ott már hozzákészültek, hogy közös sÃrba eltemessék. (Vele ugyanez történt hirtelen halálakor.) Nagy Balogh János szépen eltemetteti a megtakarÃtott zsoldján. Másnap megjelent az édesanyja álmában s megköszönte a szép temetést. Nagy Balogh János kis pipája mögött egészen ellágyult a megható visszaemlékezéstÅ‘l. Egy héttel késÅ‘bb vastag szájából egyszer s mindenkorra kiesett a pipa… * A képeit nem szignálta. Minek? – és mosolygott. Majd a művészettörténelem. Az majd megállapÃtja a festÅ‘ kilétét. ElÅ‘re nevetett, milyen elképedést fog kelteni a fölfedezése. Majd a halála után, ötven, száz évvel. Majd! Valami azonban közbejÅ‘. A kommun. Nagy Balogh Jánosra rátámadnak: a művészeti direktórium elé! Becipeltetnek vele néhányat munkái közül. Itt fedezik fel elÅ‘ször. Felkapják, istenÃtik. Vásárolnak tÅ‘le, megtömik pénzzel. Kap vagy harmincezer koronát néhány festményért. Mikor meghalt, egyik ládája alól, éves piszok és pókhálók közül, két takarékkönyv került elő… Frissek, ujak, érintetlenek voltak, mint két homokba kapart csont… * … Egy darab kenyér, valami kávéházi maradék, barnult árván maradt asztalán, mellette egy kis sajt… másnapi reggelije, amit már nem fogyaszthatott el. Egy könyv, föllapozva. Faguet: Kontárság kultusza. Egy kidÅ‘lt kis vaskályha hevert a sarokban, azt felrúgta, mikor haláltusáját vÃvta, hanyattvágódva a padlón, aléltan. Agyszélhüdés ölte meg. A rákoskeresztúri temetÅ‘ben nyugszik, ott hirdeti egy alacsony, sárga fakereszt: Itt nyugszik Nagy Balogh János, élt 45 évet. BÃLINT JENÅ. *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64932 ***